Családi idill Tizenötödik rész

Szerző: Csata Éva • Fotók: Pexels • 2021. március 12.

Megosztom:

Családi idill

XV. rész

A család kegyelem.
Ajándék…
Ajándék lónak nem nézzük a fogát!
Kapjuk.
Beleszületünk.
Nem kell megváltoztatnunk.
Meg kell keresnünk a helyünket és a lehető legjobbat kell kihoznunk abból, ami van, amik vagyunk és amivé lehetünk.
Sanyit a színjátszóban ismertem meg. A suliban ajánlotta a magyar tanárnő, hogy jó lenne valahol felhasználni a bennem lévő tehetséget. Hiszen csodálatosan szavaltam, írtam, rengeteget olvastam. Úgy érezte, a színjátszó körben a helyem. Egyedül mentem.
Késő őszi este volt. Talán október vége, november eleje lehetett. Egész úton azon gondolkodtam, nekem nincs mit ott keresnem. Rám ott senki és semmi nem vár. Nekem ott sem lesznek barátaim. Minek fárasztani magam? Ha másnap nem várta volna lélekszakadva a magyartanárnő a dolgok alakulásáról való beszámolómat — minden bizonnyal megfordulok és hazamegyek. Végig azért imádkoztam, hogy maradna volna el, gyúlt volna fel az épület, jelentett volna beteget a tanár, teltek volna be a helyek, akármi, csak ne az, ami rám várt.
Elsők között érkeztem. Mai napig kenyerem a pontosság. Ha valaki nem pontos, elsőre leírom. Apám tanította, hogy az időnél, a pontosságnál fontosabb nincsen. Mert a másik ember életidejével játszol. Mert mialatt megvárakoztatod — ezeregy dolgot tehetne — például megválthatná a világot, megvilágosodhatna, szerelembe eshetne, megfoganhatna, kiolvashatná élete legjobb könyvének első oldalait, megírhatná élete legjobb versét, találkozhatna önmagával, vagy kapcsolatba léphetne a szellemvilággal. De mindezt kihagyja, azért, hogy téged várjon, rád hangolódjon, veled töltse az idejét. Tehát, akkor nem átverni és megvárakoztatni. Hanem közösen beteljesíteni. Mert egyetlen egy találkozás sem véletlen.
Jó tíz percet vártunk a többiekre, akik hangoskodva léptek be a terembe. Mintha mind együtt lettek volna elbújva valahova, s most úgy döntöttek volna feladják a játékot és bejönnek. Mivel egyedüli újonc voltam ezen az órán, bemutatkozásommal kezdtük el a munkát. Azt hittem elsüllyedek. Semmi kedvem nem volt ott lenni. Röviden éreztettem: — Ili vagyok. 17 éves. A tanárnőm tartotta fontosnak, hogy jöjjek el közétek. Mivel gyakran írok és szavalok — természetesen más munkáiból. Az én műveim, nem azok a tipikus szavalni valók. Elvárásaim nincsenek, inkább kíváncsiság van bennem. És nem tudom, hogy meddig maradok. Nem szeretném elkötelezni magam, bármi mellett.
Az óra improvizációs gyakorlatokkal telt el. A vezető rendező éppen válogatást tartott egy darabhoz — amelynek, talán én voltam az egyedüli, aki sem a címéről, sem a témájáról nem tudtam semmit. A gyakorlatokat élveztem. A színpadon más lesz az ember. Az lehet aki lenni akar, s mindez erőfeszítés nélkül. Egyszerűen felveszi a szerepet, mint egy ruhát. Mondjuk, ha a lelke túlsúlyos, önbizalomhiányos, pontosan úgy, mint ahogy a fizikum az tud lenni — akkor nem olyan könnyű a ruhapróba. Mert nem érzi jól magát benne. De ha nem koncentrál erősen a tükrökre, csak arra a szerepre, ami előtte van, amibe belebújhat, maga mögött hagyva a realitást, ami minden egyes esetben sokkal szarabb, mint a szerep, amit a darab kínál, akkor elindul a szekér. Óra végén, miközben szedelőzködtem, egy magas fiú lépett mellém. Aránytalanul hosszú végtagokkal, bozontos frizurával, és dörmögő hanggal.
— Sanyi vagyok. Hol laksz? — kérdezte.
— Fél órányira, de nem ülök ma buszra, haza szeretnék sétálni. Bírható a hideg, s közben kiszellőztetném a fejem.
— A központ irányába mész? — firtatta, mint akit úgysem lehet levakarni.
— Igen. S ha jól értem, nem egyedül — nevettem el magam.
— Szívesen elkísérnélek, ha nem zavar.
— Nem, persze, hogy nem, úgy értem, kísérhetsz nyugodtan — pirultam bele a mondandómba.
Hűvös, de tiszta volt az este. S noha rengeteg házi és olvasnivaló várt otthon, most az egyszer jobban esett a valóság, mint a könyvek által kreált világ. Nem siettünk. Egymástól megrészegülve andalogtunk hazáig, ahol félős, gyermekes, nyálas, de sokat ígérő puszival búcsúzott tőlem. Következő keddre egyeztettünk találkát, de már másnap suli után találkoztunk. Aztán harmad-, negyed-, majd ötödnap — amíg elválaszthatatlanokká nem lettünk.
Anyus megjegyezte, hogy mi van, ha csak arra kellek?
Meg ugye nem felejtettem el semmit abból, amit a védekezésről mondott?
Miközben meg azon agyaltam, hogy minek néz ez engem?
Miféle bestiának, aki találkozik egy fiúval, és az ismerkedés fázisában odadobja magát.
Tudtam lányokról, akiknek presztízs szüzességük elveszítése.
Tudtam fiúkról, akik minden áron ki szeretnék használni ezt.
De megismertem Sándort.
És felülírt mindent.
Beszélgettünk, leveleztünk, ölelkeztünk, sétáltunk, megosztottuk egymással olvasási élményeinket, miközben meg nem is egymásba, hanem csak a szerelembe szerelemesedtünk bele.
Csata Éva szociálpedagógus fogyatékosokat segítő civil szervezetet vezet, és ír. Ez a hobbija, a gyógyszere, a terápiája és lételeme. Családi idill című írását a Matusinka közölheti elsőként, még mielőtt könyv születne belőle, tehát olvasóink igazi premiernek lehetnek követői hétről hétre. A naplószerűen megírt mű részleteivel péntekenként jelentkezünk, ígérjük, ugyanolyan mélységeket és magasságokat járhatunk végig a bemutatott családdal, mint a Nagytatával, kicsit más terek, helyszínek, szereplők mutatkoznak be, de az élmény, az esszencia, a lelkünket megszólító matéria marad, magukkal sodró gondolatok és történések várnak ránk, a sorok rágódásra alkalmasak!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

  Homokóra láncostól  

•   Vér és döntés   

•   Barnabás, a vigasztalás fia   

•   Láncok az időben   

•   Génjeimben a hiba

Előkészületben:

•   Egy élettel tartozom   

•   Génjeimben a hiba II   

•   Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ