Istvánnal nehezen, de kialakítunk egy kiegyensúlyozott barátságot. Nem tudunk egymástól elszakadni. Meglátogat, beszélgetünk, aktívan részt vesz a gyerekek életében, közben meg igyekszünk továbblépni mindketten, úgy, hogy megígérjük egymás kezét nem engedjük el.

Felépülök. Munkát keresek. Nem kötelező óraszámokkal, hanem otthonról végezhetőt. Ezt így sokkal jobban be tudom építeni az életembe. Az egyház továbbra is küldi a pénzt. Zavar. El akarom ezt is rendezni. Felkeresem Endrét. Megöregedett amióta nem láttam. Megfiatalodtam, amióta nem látott – jelenti ki. Szembekacagom. Nem is tudom mi jobb. Egy kis rák, vagy életed szerelmének az elvesztése? Esetleg a kettő, majdnem egy időben? Ezt talán oktathatnám is. Mestere vagyok. Azt mondja nem is annyira rossz ötlet. Mi lenne ha elkezdenénk kicsiben? Előadásokkal.

Az elmúlásról, a halálról, a betegségekkel való szembesülésről senki sem tud normálisan beszélni. Próbáljuk meg. Hátha működik. Gondolkodási idő kérek tőle. Egy hétre rá hívom.
– Endre, én a pénz miatt mentem, arról meg semmit nem beszéltünk.
– Nem baj. Az még maradjon. Bár míg kiskorúak, aztán az egyetem, s ha már talpra álltak, kész, elengedem a kezed. Annyira jól esik a jósága, hogy sírni kezdek. Leteszem anélkül, hogy elköszönnék. Rájövök, hogy most meg azt nem mondtam el neki, amiért tulajdonképpen felhívtam. Nevetve fogadja a hívásom.
– Elvállalom! Megszervezed?
– Igen! Vágjunk bele.

Az első előadás teltházas.
– Könnyű volt neked, mondom Endrének. Mindenki kíváncsi, hogy egy kétgyermekes anya, aki egyedül neveli a gyermekeit, és szembenézett a halállal – milyen tippeket kínál az életre. Közben meg abban is reménykednek, hogy elmondom, ki volt az apa.

Andorról az elején nem beszélek. Noha minden szavam mögött ő rejtőzik. Végül elszakad a gát. Mesélek egy apáról, akinek nem volt esélye örülni gyermekei földi életének. A felesége szerelmének. Elment. Nem hagyott el, csak nem lehet mellettünk. A teremben mindenki lélegzetvisszafojtva figyel. Én sem tudom egészen pontosan hogy fogom ezt a mesét lezárni. Elmondom, hogy a rák segített abban, hogy továbblépjek abból a mérhetetlen gyászból, amitől ma sem sikerült teljesen elszakadnom. De mindig van egy újabb kihívás, út, feladat, amit el kell végezni, aminek a végére kell járni. És azt is elmondom, hogy nem mindennek van értelme. A halálnak, a másik elvesztésének meg semmiképp. Amíg értelmet kerestem, nem voltam képes haladni. Amikor pótlékot kerestem, képtelen voltam továbblépni. Összehasonlítgatásokkal, méregetésekkel teltek a napjaim.

Most egyedül vagyok. Én és a gyerekek. Nem a világ ellen, hanem benne. Ez az a pont, amikor készen állok a nyitásra, elfogadásra, megbocsátásra, belesimulásra. Hatalmas sikernek örvend az este. Tamara egyenesen el van ragadtatva. Anyus sírva ölelget. István is itt van. És Petiék. Ő a legszebb férfi a teremben. Ma este a gyerekek apussal vannak. Már előre rettegek a hazameneteltől. A ház minden bizonnyal romokban hever. Ezen nevetnem kell. Apus – micsoda kegyelem. Anyus – mekkora ajándék. Petiék, akikre mindig számíthatok. Tamara – a legcsodálatosabb barát. Andor szülei – akik végül nem csak elfogadtak, hanem megszerettek.

És István… – őt még nem tudom. Hazavisz minket anyussal. Apus valóban a káosz tetején piheg kifáradva. A gyerekek alszanak. Minden, és mindenki egyben. Sokkal rosszabbra számítottam. Istvánnal feltakarítjuk a romokat. Végig nevetünk. Ekkora káoszt – ezt tanítani kellene.

István ottmarad. Aznap éjjel először szeretkezünk igazán. Most végre én is ott vagyok. Megérkezem. Lehet, hogy az előadás, a gondolataim összefoglalásának hatására. Érzem, szeretem ezt az embert. Mellette a helyünk.

Jó, hogy megvárt.
Jó, hogy még itt van.
Jó, hogy elgennyesedett lelkem nem oldotta fel…

István következő Karácsonykor is bepróbálkozik a gyűrűvel. Igaz, már nem annyira magabiztos.
Elfogadom. Igent mondok kettőnkre, négyünkre, az életre.
Félévente visszajárok kontrollba. A rák alattomos. Nem tűnik el nyomtalan. S noha minden rendben van velem – tudom, ez a kard, egy életen át csüngeni fog a fejem felett.
A rák nem betegség.
Esély.
Döntéshelyzetbe hozza az embert. Ki kell mondani az erőteljes igent vagy nemet. Nem maradhat langyos.
Utólag hálás vagyok. Így ismertem meg Istvánt és így sikerült feldolgoznom Andor elvesztését.

Az előadásokat folytatom. Egyre több helyre hívnak meg. Igyekszem senkit sem visszautasítani. Ott kell lennem, ahol szükség van rám, ahol szolgálhatok. Felkeres egy kiadó. Az előadások szövegéből összeáll egy könyv. Mindenki elégedett. Én nem. Ennél jobbat is tudok. István szerint nem csak hajtogatnom kellene, hanem meg is kellene mutatnom. Leülök írni. És végre, ennyi év után, a történetben újralátom Andort. Akiről azt hittem örökké elveszítettem.