10 aug Az iszap útján: bodzavásári iszapvulkánok
Az iszap útján: bodzavásári iszapvulkánok
Országunk kulturális kincseit szárba szökkent középkori városok, ostromokkal dacoló várak és pompás kastélyok szövik színessé és nem utolsó sorban kalandossá. Azonban az emberek karbonlábnyomain túl, Románia domborzata egy olyan különleges és változatos világot tár elénk, mellyel csak kevés ország szállhat versenybe.
Vannak égbe nyúló hegycsúcsaink, melyeket hatalmas vagy néhol szűk völgyek szaggatnak fodrosra. A Kárpátok kanyarulatán túl azonban vannak síkságaink is, melyeket Európa egyik leghosszabb folyója, a Duna ölel körül, majd deltáján keresztül a Fekete-tengerbe ömlik. Mert nekünk tengerpartunk is van. És ezek mellett igazi különlegességek is, mint akár a vulkanikus eredetű Szent Anna-tó, a természetes torlasztó Gyilkos-tó, vagy akár a bodzavásári iszapvulkánok!
Utunk a Siriu-tó mentén vezetett végig, néha egészen közel a tó vizéhez, máskor magasan a sziklás hegyoldalban. Tűzött a nap, nyár volt a javából. Akkor még csak képekről ismertem az iszapvulkánokat. És annak ellenére, hogy láttam ezeket a képeket, mégsem tudtam elképzelni, hogy milyenek is lehetnek valójában.
Az iszapvulkánok tulajdonképpen nem igazi, a szó szoros értelmében vett vulkánok. Annál kicsivel különlegesebbek. A bodzavásári vulkánok tevékenységének következtében szerves anyagok bomlásából keletkező gázok törnek a felszínre, és igazi kuriózumnak számítanak az országban. Ezek szénhidrogén-gázok, melyek a sótartalmú üledékes kőzetből törnek fel iszap formájában túlnyomás hatására.
Magunk mögött hagyva a Siriu-tavat, tovább haladtunk a tízes számú országúton (DN10), majd egészen közel Bodzavásárhoz, Sătuc-ban letértünk Berca felé. Innentől kezdve egy elhagyatott út vezetett tovább minket a természet keblein. Zöldellő, dimbes-dombos vidék ez, nem is látni mily kincseket rejt az ismeretlen. A kaland valahol itt kezdődik. Valahol egy aránylag jó minőségű kanyargós úton, ahol viszont éppen hogy csak elfér két autó egymás mellett.
Úgy tűnt, az út a semmibe vezet, a Pâclele Mari rezervátumban nyoma sem volt a megszokott külvilági civilizációnak. Teljesen elhagyatott a vidék. A térségben egyébként még egy másik rezervátum is található, a Pâclele Mici, ahol csakugyan iszapvulkánok rejtőznek, az útviszonyok miatt azonban kevésbé ismert.
Az út nemsokára kiszélesedett és néhány zöld cserepes háztető bukkant fel a távolban. Behajtottunk a parkolóba és az az érzésem támadt, mintha egy texasi kis elhagyatott, poros településre csöppentünk volna. Itt-ott parkolt még néhány autó, a távolban délibábként lebegett egy étterem egy-két turistával. A jegypénztárnál banális összegért váltottunk jegyet, majd ahogy átléptünk egy behajtani tilos táblát magán viselő sorompón, megérkeztünk egy másik világba. Mondhatni egy nem e világi, valami egészen extrateresztrális birodalomba.
Az iszapvulkánok egy nagyobb domb tetején üldögélnek és folyamatosan bugyognak, ontják magukból a sarat, valamint a vele távozó gázokat. A táj egészen kietlen, igazi pusztaság, akár egy távoli bolygó lakhatatlan vidéke. Azonban a talajeróziónak köszönhetően bámulatos gyűrődések, különleges alakzatok jöttek létre az idők során. Ez teszi igazán különlegessé az iszapvulkánok birodalmát. Lenyűgöző!
Ezek a gyűrődések messze kanyargóznak, minduntalan örvénylenek, majd a távolban, ahol a határperemen találkoznak az erdők fáival, csodálatos egyensúlyba helyezik a tájat a kék ég alatt. Festői mestermunka. Miközben a parkoló felé sétáltunk, egy pillant erejéig felhők kúsztak át az égen. Gyorsan megváltozott a táj. Elkomorodott. Már nem volt színes. A napsütés és a száraz idő esszenciális feltételei a tökéletes élménynek. Esős időben bizonyára sárban úszik a táj, és egy praktikus gumicsizma válhat alapviseletté.
Kifelé a jegypénztárnál hűtőmágnest vásároltunk. Jól jön majd a gyűjteménybe. Mindig veszünk. Aztán letelepedtünk az étterem teraszán. Nagyon finom, tradicionális pleșcoi kolbászt készítenek!
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
