Otthagytam az egyetemet: Hogyan tovább?

Mikor eldöntöttem, hogy befejezem tanulmányaimat Debrecenben, ismét egy nagy kérdéssel találtam szembe magam: hogyan tovább? Hátrahagyni valamit egy dolog. Nehéz döntés, tele vívódással, de nagyobb feladat a folytatást kitervelni. Én ezt a lépést kihagytam. Arra koncentráltam, hogy tovább kell lépnem egy pontról, de a következő még ködös maradt.

Az embert megzavarhatja, ha sok opciót, sok verziót lát. Manapság sok profilra mondják azt, hogy nagy jövője van, de ez nem mindig biztos. Nem kevés egyetemista van, aki végül nem vette hasznát az egyetemnek, amelyet választott, és egy diplomán kívül nem sok mindent tud felmutatni. Ezt a sorsot nagyon szerettem volna kerülni választásomban, habár el kellett fogadnom, hogy pont egy olyan pályát hagytam ott, amely szinte garantálta a sikert. Ilyenkor azzal biztattam magam, a siker semmit sem ér, ha nem vagyok boldog.

De mi tesz engem boldoggá?

Évekkel ezelőtt egy volt tanárom beszervezte az osztályomat egy önkéntes programba a Máltai Szeretetszolgálatnál. Kisgyerekekkel foglalkoztunk, főleg a tanulásban segítettünk, másra amúgy sem voltunk nagyon alkalmasak még akkor. Az első alkalom után a legtöbben nem folytatták: egy volt úgymond kötelező. Engem viszont megfogott a gyerekek társasága, a kérdések, a sokszor kicsit érthetetlen fogalmazások, ahogy a családjukról beszéltek. Vidámak voltak, nevettek, játszottak, és boldoggá tett, hogy ott voltam, boldoggá tett, hogy segíthettem nekik. Egészen a félév végéig, nyár végéig igyekeztem minél többet megjelenni. Mikor az egyik kisgyerek felismert a templomban, és vidáman ugrott a nyakamba, úgy éreztem, megérte.

Tehát segíteni. Lehetőleg gyerekeknek. Óvó néni azért nem akartam lenni. Ismerem magam, és tudom, hogy egy nehezebb napomon nehezebb lenne nekik is. Tehát sok gyerekkel azért nem tudok egyszerre foglalkozni. Azokra gondoltam, akik kevesebb segítséget kapnak. Gyerekek, kamaszok, emberek, rossz környezetben, traumával, betegséggel. Hogy tudok segíteni?

Anyukám segített megtalálni a választ, habár először inkább rásegített a bőségzavaromra: gyógypedagógia. A többi opció nagyon hamar elhalványult emellett. Valahogy nem kezdek el új fejezetet, úgy érzem. Egy kanyart tettem meg csak. A jogot azért választottam, mert segíteni akartam embereknek, mert igazságot akartam látni. Most pedig továbbmegyek, és a kép lassan letisztul. Ugyanúgy embereken fogok segíteni, egy olyan közegben, helyzetbe, amelyben teljesnek, kiegyensúlyozottnak érzem magam.