Babanapló apaszemmel:
12. Avagy egy zsák bolha története

Lócival még gyermekkoromban ismerkedtem meg, amikor édesapja versével szavalóversenyre jelentkeztem az iskolában. Akkori világomban, az óriássá vált Lóci, csak egy izgalmas, fülbemászó kis vers volt, színültig töltve mögöttes tartalommal. A mögöttes tartalmat még csak értettem, de átélni nem igazán tudtam. Kívülállóként nagyokat mosolyogtam rajta, tetszettek az elkövetett csínytevések. Mókás volt minden egyes sora. Most azonban, felnőttként, apaszemmel egészen másképp élem meg ezeket a valóságossá vált, sokszor az idegeinken táncoló csínytevéseket.

Életünket felváltotta a rend és a rendetlenség örökös körforgása. Ha valamit, valahol elpakolsz, szinte biztos, hogy azonnal keletkezik is egy újabb kupi. Mert hát az egyensúly fenntartása, minden körülmények között, az első és a legfontosabb. Ha éppen nem az előszobai tükör jár táncot a falon, akkor minden bizonnyal az elektromos kandalló gombjai kerülnek végveszélybe. A könyvek, a nippek és a képkeretben figyelő pillangók mind rettegésben élnek, a citromfa egyetlen citromjáról nem is beszélve, amelynek a nyaka a nap huszonnégy órájában mindig véres. És ez csak néhány dolog, amelyek között nem említettem az üvegasztalon való ugrálást, a televízió képernyőjének tapogatását és a vécékagylóba bedobigált különböző tárgyak esetét. A sebessége pedig rendkívüli: amire kimondom, hogy ne mássz fel az asztalra, a túlsó oldalon, már lábaival a levegőben kapálózva, ereszkedik is lefelé…

Mici és Zselyke különleges kapcsolata mindig újabb és újabb szintekre lép. Nem meglepő módon, evésidőben vannak a legnagyobb összhangban. Ilyenkor valósággal tandemben mozognak az asztal körül. Most, hogy Zselyke már nagyon sok mindent megért és összerak, sokat játszanak együtt. Micinek számos egérkéje és labdája van, amelyeket Zselyke eldobál, Mici pedig készségesen szalad utánuk. Nyilván a mi kis házi kandúrunknak sincs mindig kedve a mókához, hiszen macskából van, sokat alszik, ilyenkor pedig össze-össze akaszkodnak. És talán ezt a legnehezebb elmagyarázni kislányunknak, hogy Mici nem egy plüssmaci, amit egész nap lehet gyámbászni, hanem egy hús-vér állat, és komoly végkimenetele is lehet egy ártatlan játéknak induló, de katasztrófában fulladó összebalhézásnak. Mondják, hogy a medve nem játék, no de a macska farka?

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A nevem Piros. Az enyém Kék

Még egy picit jobbra – szólalt meg egy idegen hang az optikai keresőbe kukucskáló lány háta mögött. Ösztönösen, kissé jobbra is fordította a fényképezőgépet. A látóhatárból eltűnt a Santa Maria del Fiore előtti keresztelőkápolna és a harangtorony részleges takarásában, a jobb oldali épületsor egyik átlagos épületére esett a gép fókusza. Gelato? De hiszen ez… Engedte le a gépet a lány, majd a mögötte álló idegen felé fordult. Meghívhatlak egy fagyira? – kérdezte az olasz fiatalember sármos mosolyával. Volt benne valami eredeti, valami megfogó, biztonság és csupa kedvesség áradt belőle. Spontaneitással átitatott képeslap volt Firenze óvárosában. Üstökén szürke Charleston sapka pihent, arcát borosta fedte. A nap sugarában csillogó kék szembogarai pedig teljesen rabul ejtették a lányt.

Az egész délutánt együtt töltötték, a Mercato Centrale-ban ebédeltek, átsétáltak a Ponte Vecchio-n, a naplementét pedig a Piazalle Michelangelo-n nézték végig, ahogy az aranymámorban úszó napkorong elmerül a távoli, sötét hegyvonulatban, az ősi városon átfolyó Arnó vize fölött. A vacsorát a Dóm-téren fogyasztották el és hideg vörösborral ágyaztak meg a nyári melegben fulladozó éjszakának. Piros sosem adta könnyen magát, mindig elővigyázatos volt, de ez az alkalom más volt. Olyan érzések kerítették hatalmába, melyek ledöntöttek minden gátat és falat, amelyek eddig a védelmére szolgáltak. Volt valami Kékben, mely teljesen elvarázsolta. Talán ez lenne a szerelem első látásra? Kék tudta, hogy az volt. És öregkorában, amikor már eljárt fölötte az idő és hímvesszőjét csak akadozó vizelésre tudta használni, a hőn szeretett lány gondolata mégis elég volt ahhoz, hogy megpezsdüljön elmeszesedett ereiben a tesztoszterontól lüktető vér, holott lopva, a gondolattól is elvörösödve, már csak régi szép emlékként virágzott lelkében az aktus elfeledett örömmámora.

Kék, az Arnó menti bérházak egyik stúdió apartmanjában élt. A mennyezetet égboltnak festette, amelyen mindig ragyogtak a csillagok. Alig volt valami a szobában: az imitt-amott kopott parkettán egy mindig vetetlenül hagyott ágy pihent, néhány feslett bútor, mindenfelé elkezdett és félbehagyott festmények és ecsetvonások. Egy állólámpa állt őrt az ágy mellett, leginkább fogasként, az elhasznált, mosásra váró ingek számára. A szoba végében pedig apró ajtó és terasz nyílt, mely az Arnóra, az Uffizire és a mögötte magasló Palazzo Vecchio öreg tornyára nézett. Piros elnyűtt pokrócba burkolózva lépett ki a teraszra. A hajnal frissessége libabőrössé tette a pokróc alatt megbújó pőre testét. Vagy talán más volt az oka? Ajkába harapva, lehunyva éjfekete szemeit, az elmúlt éjszakára gondolt: ahogy Kék átölelte, ahogy beléhatolt, és ahogy a fiatalság tüzes hevességével feloldódtak egymás izzadságában. Szenvedélyes éjszaka volt. Már csak a puszta gondolattól is megkeményedtek mellbimbói és bizsergést érzett odalent.

Két nappal később Piros hazatért Amerikába. De az Amerigo Vespuccin várakozva, megígérte Kéknek, hogy a tavasz első napján visszatér és a mindkettőjük kedvenc festménye előtti padon, a Vénusz születésénél találkoznak az Uffiziban. Abban a pillanatban, mindketten hittek benne, de ahogy elengedték egymás kezét és Piros elindult a kapuk felé, valami elszorította torkát, nem tudott nyelni, és éjfekete szemeit feloldotta a könny. Kék, a férfi büszkeség és naivitás édes párosában égve, hitt az elkövetkező tavasz biztos ígéretében. Minden nap ezzel ébred és ezzel feküdt le. Így telt el egy év és jött el a tavasz első napja. Kék, Botticelli mindent elsöprő festménye előtt állva, fess legényként, feszesen, nyakkendőben és mezei virágcsokorral a kezében küzdött a barátai által csak plátói szerelemnek csúfolt vádakkal szemben. De Piros nem jött el, ahogy a következő és az azt követő napokban sem. Szívének dörömbölése lassan elcsitult, lelkesedése alábbhagyott, de a tavasz utolsó napjáig nem adta fel. Ott volt minden áldott nap, napkeltétől napnyugtáig, amíg ki nem dobták az Uffizi épületéből. De aztán becsapottnak érezte magát. Dúlt-fúlt mérgében. Gyűlölettel vágta földhöz a kilencvenkettedik virágcsokrot a Piazza della Signoria macskakövein. Ott toporzékolt, míg valaki rá nem szólt, hogy szedje össze a szemetét, amit a téren hagyott és takarodjon el onnét. Kék védekezni akart, hogy ez nem szemét, hanem egy beteljesületlen szerelem halára ítélt virágszirmai, de aztán csak megszégyellte magát és lehajtott fejjel elballagott hazafelé.

Júniusban ki sem kelt az ágyból. Annyira elhagyta a lélek, hogy a családban már a temetésére készülődtek. De júliusban új nap kelt fel, elhagyta megsavanyodott szobája levegőjét és leitta magát a sárgaföldig. Aztán elhatározta, hogy öngyilkos lesz. De egy egész hónapi próbálkozás után feladta a dolgot, sehogy sem sikerült belefúlnia az Arnó vizébe. Sajnos minden alkalommal kimentette valaki. Végtelenül szerencsétlennek érezte magát, aki még a saját életének sem tud véget vetni. Majd csak augusztusban kezdett tisztulni a feje és átlépett az elengedés küszöbén. Nosztalgiázva járta körbe a várost és a múltból táplálkozva próbált beletörődni a visszafordíthatatlanba. Ősztől elindult a megtisztulás időszaka, két végről kezdte el égetni a gyertyát, örömlányokhoz járt, felkereste a város éjjeli pillangóit, magányos estéin pedig a Ponte Vecchio alatt tanyázó vénséges vámpírral folytatott eszmecserét.

Lassan eltelt egy év, és Kéket újabb kudarcok érték. De már nem fájt neki annyira, mint azelőtt. S bár sosem feledte el Pirosat, az évek során egyre könnyebb lett. Megismerkedett egy olasz lánnyal, elvette feleségül. Családot alapítottak. Közben ismert festő vált belőle és az Uffiziban dolgozott mint restaurátor. Gyönyörű kertes házba költöztek és eladta a több évnyi múzeumi porral behintett stúdióapartmant. Még utolsó nap is, mikor átadta a kulcsot, érezni vélte Piros emlékekkel teli illatösvényét. Rossz szokásától azonban nem tudott megválni és minden tavasszal ott várakozott Vénusz születésénél. Egész életében Pirosra várt. Így röppent el fölötte az élet, így látta felnőni gyerekeit, felcseperedni unokáit, így temette el feleségét is. Sosem tudott igazán örülni semminek, mindig úgy érezte, hogy az élete a következő tavasszal kezdődik csak el. És minden tavasz elmúltával egyre szánalmasabbnak érezte magát. Így pocsékolt el egy visszafordíthatatlan életet a vágyakozás bódító csalfaságában. Aggastyán lett belőle, akinek a művészetek városa, bármennyire is szerette, csak felesleges púp lett a hátán. A régi élet szivárványait elsodorta a szél, az éjszakai pillangók elrepültek, az örömlányok kiégtek az alkonyat leáldozó fényében, még a vénséges vámpír is egy másik városba költözött el. De ahogy minden körülötte, ő maga is belevénült a város kövezetébe. Megőszült, meggörbült, látni is alig látott már, elsötétült a világ körülötte.

Hetven évvel később, a tavasz első napján Kék még mindig kitartóan várt a sors ígérte szerelemre. Már nem Piros eljövetelében hitt, sokkal inkább egy makacs megszokás rabjává vált. Kapaszkodó volt, és egyben válasz egy elpocsékolt életre. Az igazság azonban valahol félúton találkozott a valósággal, mert Kék nem szívesen hagyta volna meg a lehetőséget arra, hogy elhalasszon egy évek óta várt találkozót az ifjúkori szerelmével. Elaszott két kezét ölébe fektette és úgy nézte Botticelli Vénuszát, már alig látott belőle valamit, többnyire csak az előtte elúszó turisták sziluettjét. És ahogy ott üldögélt a pad szélén, mellette a hatezerháromszáznegyvenkilencedig virágcsokorral, egy idős hölgy gurult oda mellé tolókocsin. Az egész életét kerekesszékben élte le, visszautazása napján autóbaleset szenvedett, ez vetett véget dédelgetett álmaiknak. Amire elfogadta önmagát, eltelt az élete, és hetven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bátorságot merítsen. Most, hogy itt volt, már nem félt. Hetvenévnyi várakozás csak megnemesítette mosolyát, mint jó bort az idő. Kékre nézett, majd ráncos, öregfoltos kezét az elaggott férfikezek közé csúsztatta. Kék arca azonnal megváltozott, szemei megteltek könnyel. Az én nevem Piros. Szólt az idős hölgy. Az enyém pedig Kék. Vigyorgott fiatalos hívvel a szoknyapecér öregúr.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Minden kalandhoz jár egy elsősegélycsomag:

Gyermekekre újratöltve

Ebben a kiadásban most a gyermekeké lesz a főszerep, hiszen egy utazás során őket sem kímélik a fertőző ágensek és a környezeti tényezők. Gyermekeink sok esetben érzékenyebbek és könnyebben lebetegednek. Ha pedig rosszul vannak, fájdalmaikban mi is kivesszük osztályrészünket. Ennek elkerülése, vagy súlyosbodásának megelőzése érdekében pár dolgot nem árt, ha magunkkal viszünk az elsősegélycsomagban. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is túlzott gyógyszerfogyasztásra sarkalljak, de egy egészséges szintű felkészültség senkinek sem árthat. Gyógyszerészként sosem indulok el a „játékszereim” nélkül!

II. Gyomorrontás, hasmenés és hányás

Ilyenkor nagyon jó minél hamarabb kideríteni, hogy fertőzés áll a háttérben vagy valami más tényező váltja ki a tüneteket. És a szimptómák biza árulkodnak. Abban az esetben, ha gyakori, vizes hasmenés, hányinger, hányás, gyomorgörcsök, hidegrázás, akár láz és általános rosszullét áll fenn, fertőzésre gyanakodhatunk. Ilyen esetben jó, ha van nálunk gyomorfertőtlenítő (Furazolidon 25–100 mg – kórtól függően), amivel gátat vethetünk a kórokozóknak. A folyadékvesztés kiszáradáshoz vezethet, ez kimondottan veszélyes gyermekek esetében, így a folyadékot és az elektrolitokat pótolni kell, erre számos rehidratáló sót, oldatot találunk a gyógyszertárakban. Fertőzésben jobb várni a gyomorfogókkal, amíg a fertőtlenítő hat és a korokozó is távozik a szervezetből. Ha lefojtjuk ezt a folyamatot, a toxinok továbbra is fertőzhetnek. Ezután már szedhetünk gyomorfogót is (Smecta, Hidrasec). Kisebb gyerekek esetében, akikkel nehéz még kommunikálni, a gyomormenések száma és állaga adhat fontos információt. Ha naponta többször van és ez vizes hasmenés, akkor nagy az esély rá, hogy valamilyen fertőzés áll a háttérben. Ha nem gyakori és csak hígabb a széklet, akkor valószínűleg csak valamilyen gyomorhajtó étel hatása és ez teljesen normális. ilyen esetekben szedhetünk gyomorfogót. A folyadékot itt is pótoljuk. Az utazási hányinger és hányás megelőzésére számos készítmény (orális gyömbérkivonatok (Emetix, Antimetil) tapaszok, nyalókák (Prevomit), oldatok (Nausolvit)) áll rendelkezésünkre.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

BOLGÁR NYÁR: Neszebar

Lépteim zaját, kőpadló verte vissza, egészen a fából készült mennyezetig. Falfestmények jártak-keltek körülöttem, melyek bibliai csodatételeket voltak hivatottak megeleveníteni. Tapintható volt a csend: éreztem, ahogy hátulról hozzám simul, és a fülembe suttogja a bizánci templomok történeteit. Gazdagon díszített boltívek hajlottak át fejem fölött, márványoszlopokon pihenve, és meredeken kanyargó lépcső szaladt a magasba, a pompásan faragott szószék felé. A nyugalom ereszaljaként bújt meg ez a szentély, elzárkózva az óváros élettel teli, tiritarka, hevesen lüktető szívétől.

Amire a látóhatáron, álomittas szemeivel felderengett a napkorong, mi már javában robogtunk az autópályán, Konstanca felé. Az éjszaka leple alatt ereszkedtünk le a Prahova völgyén és a határt, majd Vama Vechén léptük át. Június tizedikét írunk. A nyaralással talán még sosem startolunk el ilyen korán. Az út nagyon hosszú volt, tizenegy óra alatt értünk el Neszebarra. Ez részben köszönhető a bolgár sebességkorlátozásoknak, Várna végeérhetetlen tömbházmezőinek és a Burgasztól Neszebarig húzódó kanyargós hegyvidéknek. De megérkeztünk! Az út fáradalmaiért pedig kellőképpen kárpótolt a táj és a Fekete-tengerre nyíló csodás kilátás. Az esetek többségében aki Neszebarra utazik, az első nagy öbölben száll meg, mely már a hegyekből is látszik és a neve Napospart (Sunny Beach). Ennek az öbölnek a déli végében található egy kis félszigeten Neszebar óvárosa és újvárosa. A két városrészt egy keskeny, mesterséges földsáv köti össze, akár a köldökzsinór, mely anyjához kapcsolja a gyermeket. Tovább haladva, délre található egy másik, kisebb öböl, ezt nevezik Neszebar déli partjának (Nesebar South Beach). Itt volt a mi szállásunk, alig 1 km távolságra az óvárostól.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

A Duna-delta bűvöletében

Dél körül hajóztunk ki Simionnal. A motorcsónak csendesen dorombolt és egyre jobban elmaradt mögöttünk az Egreta udvara és annak csatornára hajló fűzfái. Foxi és a többi kutya, farkát csóválva nézett utánunk a partról, aztán lassan elnyelt bennünket a vadon, hevesen égő, zöld lángjaival.

Simiont már ismertem, hisz ő hozott be minket Uzlinára. Magában morgolódó, csapzott hajú, középkorú férfi volt, tipikus, ha kérdezzük, csak akkor felel, csónakban született halászember. Ha első látásra kicsit taszító is volt a modora, hamar rá jöttem, hogy egy barátságos és őszinte szív lakozik benne. A lápvidék embere, Murighiolban él. Lelkendeztem neki, hogy mennyire szép itt minden, de ő csak legyintett, majd elkezdett mesélni. Tőle tudok az uzlinai halászfaluról, Ceaușescu protokoll épületeiről, a fellángoló turizmusról. Egész más volt régen, mondta Simion, sokkal vadabb, sokkal szebb volt. Mostmár behálóz mindent az emberi tevékenység, beszennyez mindent az ökológiai lábnyoma. Saját elképzeléseink megvalósításáért képesek vagyunk falvakat elárasztani és gyorsforgalmi, vízi utakat vágni a delta érintetlen világába, egy pillanatig sem gondolva az élővilágra. És miközben robogunk a motorcsónakkal az egyik szélesebb csatornán, arra gondolok, hogy literszámra égessük most is az üzemanyagot. Létezik, hogy még mindig nem vagyunk tetteink következményeinek tudatában, vagy egyszerűen csak nem akarunk tudomást venni róla? Majd a természet megoldja, hisz a természet mindig utat tör magának, nem igaz? De meddig? Az út során, Simion beszélt arról is, hogy milyen sok a környéken a török elnevezés. Murighiol is az, és meg is kérdezte kíváncsian, tudom-e, hogy mi a román neve a településnek? Természetesen nem tudtam, a válasz Lacul violet.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

UZLINA:
A Duna-delta közepén

Vivaldira robogtunk át az öreg, dombokra koptatott hegyormokon, a szélmalmokkal tarkított mezőségen, a pipacsokkal szegélyezett dobrudzsai országúton. A Kárpátokat már messze magunk mögött hagytuk, a Dunán is átkeltünk már, ám idén nem komppal, hanem kipróbáltuk az újonnan átadott brăilai függőhidat. Alig két óra alvás és hat óra vezetés után, számtalan török elnevezésű településen túl, megérkeztünk Murighiolba, ahol várt már ránk Simion, hogy motorcsónakján átszállítson bennünket Uzlinára, mely gyakorlatilag a Duna-delta közepe.

Bepakoltunk Simion motorcsónakjába, hátrahagytuk autónkat és fejünk búbjáig beburkolózva, merthogy nagyon fújt a szél, elindultunk felfedezni a Duna-delta egy újabb, számunkra ismeretlen szegletét. Nem is olyan régen, Uzlina egy kis halászfalu volt, templomtoronnyal, iskolaépülettel, kis házikókkal, ám a kommunizmus idején elárasztották, a vízi utakat kiszélesítették, majd itt épültek fel Ceaușescu protokollépületei. A rendszerváltás után Uzlina picit feledésbe merült, aztán a területeket felvásárolták, panziókat építettek, jelenleg pedig népszerű úti cél, főképp a horgászok paradicsoma.

Az Egreta Resort by Hoxton tényleg egy kis elszigetelt birodalom, melyet egy fűzfákkal körülvett csatornabetüremkedés választ el majdnem kétfelé. Ennek a kis vízi zsákutcának kettős szerepe is van, egyrészt belső kikötőként funkciónál, másrészt pedig kijárást nyújt a panzió mögötti forgalmas csatornára. Mindezek mellett varázslatos miliőt biztosít a rózsabokrokkal tarkított resort számára. Az így két részre osztott terület egyik felében a főépület foglalt helyet, a másik oldalon pedig a kibérelhető, nádfedeles szobák és apartmanok. Mivel idén az elsők között foglaltunk itt szállást, nagy meglepetés várt ránk, ugyanis az egyszerű szoba helyett apartmant kaptunk, melyben a szoba és a fürdőszoba mellett helyet kapott egy kisebb előtér és egy konyha is. Továbbá várt ránk egy behűtött pezsgő és még finom csokival is kedveskedtek nekünk. Zselyke számára pedig egy teljesen új babaágyat szereztek be.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Babanapló apaszemmel:
11. Nyakig a természetben

Ahogy beköszöntött a május és vele együtt a már régen elfeledett jó idő, leraktuk Micit a mamapanzióba, bepakoltunk az autóba, magunk mögött hagytuk a városi élet zavaró világát, és felmentünk a fenyvesekkel körülvett Hargitára. Szelterszbe utazni számunkra olyan, mint kihúzni egyik kábelt a konnektorból. Ilyenkor, ha csak ideiglenesen is, de szakítunk a külvilággal, átadva magunkat a természet különleges kis csodái által okozott aprócska örömöknek.

Szelterszen pont ez volt a jó. Nem terelték el figyelmét a tompító, butító technikai eszközök, mint például a televízió, a távirányító, a mobiltelefon, melyek mindent a szemünk elé tárnak, agyunk pedig elindul az elsatnyulás felé, a képlékenység teljes hiányában. Zselykét a tudtán kívül nyűgözte le a természet és a friss és éles levegő súlyától zuhant álomba minden áldott este.

Számtalan történetet hallottam már arról, hogy egy nyaralás vagy egy több napos utazás, mely kicsit kimozdítja a gyermeket a komfortzónájából, elképesztően gyors változásokat idézhet elő bizonyos területeken: például a gyermek könnyebben tanul járni, hamarabb lesz szobatiszta. Ezeket eddig csak amolyan mendemondáknak tartottam, de mégis van valami igazságalapja a dolognak. Zselyke azóta jár, erősödött a lába, jobb az egyensúlya és egyre ügyesebb lesz.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Fény az éjszakában

Mély lélegzeteket szaggató, hangos horkolás töltötte ki a könyvekkel tele zsúfolt szoba félhomályát. A hintaszékben ült, elernyedt testtel, két ráncos kezét a lábára terített kockás pokrócon pihenő sárga borítós könyvre fektette. Ősz volt, odakint esett az eső, lomha súlyával rátelepedett a háztetőre. A kandalló pislákoló lángfoszlányai sejtelmes táncot jártak az arcán, ritmusosan akár egy spanyol ajkú táncosnő a riói karneválon, melyre a falióra verte az ördögűző ütemet. Béke és nyugalom töltötte el egy kaotikus harctér színterét. Igaz, néhány nyársirató bogár még jár-kelt az állólámpa búrájának peremén és enyhe vizelet szag terjengett a levegőben, de egyéb semmi említésre méltó nem történt, csak a mindennapos és megszokott.

A könyv láttán arca hirtelen felderült. A bozontos szemöldökei között húzódó völgyből világgá szaladtak a ráncok és a végtelen izgalom mohóságával nyitotta fel a borítót. Ma délelőtt találta az íróasztalon. Nagyon ismerős volt neki, de már nem tudta, hogy ki írta, és hogy miről szól. Bundás papucsával ellökte magát a rongyszőnyegtől és a recsegő, szúrágta padlón ringatózva, felütötte a könyvet a könyvjelzőnél, megnyalta mutatóujját és egy határozott mozdulattól a legfelső oldal sercegve csúszott el az alatta lévőn.

Rómában jártam. Az örök város utcáin. Elképesztő ez a város. Ez a nyüzsgés, a népek áradata, a kanyargós utak, melyek ütőérként pumpálják a vért az óváros elhalt, idő rágta szövetmaradványaiba. Mandulafenyők árnyékában sétáltam el a II. Viktor Emmanuel emlékműig, az olaszok csak menyasszonyi tortának csúfolják, és milyen igazuk van! Kacagtam is rajta nagyokat. Elérve a Velencei teret, visszanéztem a Colosseum irányába, ott magaslott Traianus oszlopa és persze az egész Forum Romanum. Hívogattak, de most, valami más járt a fejemben. A Velencei tér túlsó oldalán rátértem a Via del Corso-ra, mely egy nyílegyenes utca Róma óvárosában. A magas épületek árnyékot vetettek és sokszorosára erősítették fel az olasz hétköznapokra oly jellemző robogók harsonáját. Az ötödik utcánál letértem jobbra. Itt már sokkal nyugodtabb volt minden, elmaradt mögöttem a zajos főút zsivaja és felváltotta a nyugis kis kávéházakból kiszűrődő olasz temperamentum. Sokszor nehezemre esett eldönteni, hogy az ebédről beszélnek ekkora szenvedéllyel, vagy csak egy vérre menő harc előjátéka ez egész. Nem tudtam, hogy jó helyen járok-e, de amire kihajtogattam a mindig magamnál tartott várostérképet, a sok elnevezés és keszekusza úthálózat mögött, megjelent a Trevi-kút csodálatos sziluettje. Ahogy próbáltam közelebb férkőzni, az emberek áradata elsodort magával, és mint feneketlen örvény hurcolt egyre mélyebbre. A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy egy kút pereménél állok, ahová izgatott emberek pénzérméket dobálnak bele. Nem tudtam hol vagyok. Nem tudtam, hogy mit keresek itt. Nem tudtam, hogy hogyan találok haza. Hol van az otthon? Pánikba estem! Nem emlékeztem semmire. Megpróbáltam kitörni a tömegből, mely egyre jobban a kút pereméhez préselt. Nem kaptam levegőt és lassan kezdett elsötétedni körülöttem minden. Ekkor fogta meg valaki a karomat és segített átkelni az örvénylő tömegen. – Mi chiamo Andrea, parla italiano? – nézett rám aggódva egy olasz férfi…

Az öregúr szemei megteltek könnyel és erős fájdalom szorította görcsbe a gyomrát. Bal kezét a szájához kapta és elméjében a felismerés fáklyája megvilágította az utat a rá telepedett sötétségben. Ez volt az első alkalom. És ezt követte számos más is. Utazóként óriási csapás volt ez neki. Elfelejtette a városok nevét, az országokat, nem ismerte fel a hazavezető utat, sokszor nem emlékezett a saját nevére sem. Később Alzheimerrel diagnosztizálták. Akkor döntötte el, hogy naplót fog vezetni az életéről. Ez lesz majd a fény az éjszakában. Egy pillanatra a sárga naplóra tévedt a tekintete. Hiszen ez az ő naplója! Hiszem ezt mind ő maga írta, hogy emlékezzen. Hogy emlékezhessen! – Emlékezz, Újfalvi Pál! Az isten szerelmére! – próbálta felrázni elméjét trankvilláns szendergéseiből. Leszaladtak az első könnycseppek arca barázdáin. Öt éve halt meg a felesége. Alig egy éve a kutyája is. – Miért kell ezt újra átélnem? – zokogásban tört ki, az egész teste beleremegett. – Ó, én szerencsétlen… – sóhajtott nagyot. – Mit gondolhat rólam a lányom… – tenyerébe temette az arcát, keservesen fájt neki, hogy az olasz férfi neve olyannyira görcsösen fonódott össze lánya kilétének elhalványulásával, hogy szobalánynak nézte és Andreának nevezte el…

Ebben a percben éjfélt ütött az óra és a kakukk kiugrott a madárházból. Az öregúr összerezzent, tekintete elhomályosodott, elméje elsötétült és a felijesztett ember zavarával, mint aki most ébredt fel egy rossz álom kellős közepén, kábultan nézett szét a szoba nyomasztó sötétjében. Esett az eső. Súlyával a repedező mennyezetre nehezedett. Szorongva morzsolgatta ujjai között a kötött mellénye gomblyukát. Ez a tető egyszer ránk fog szakadni, ismételgette magában. Aztán figyelmét az ölébe ejtett sárga napló iránti kíváncsiság ragadta el. Ma délelőtt találta az íróasztalon. Nagyon ismerős volt neki, de már nem tudta, hogy ki írta, és hogy miről szól. Bundás papucsával ellökte magát a rongyszőnyegtől és a recsegő, szúrágta padlón ringatózva, felütötte a könyvet a könyvjelzőnél, megnyalta mutatóujját és egy határozott mozdulattól a legfelső oldal sercegve csúszott el az alatta lévőn.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Alpin Resort Hotel

A húsvéti ünnepek beálltával, szokásunkhoz híven idén is elutaztunk. Igaz nem túl messzire, de sikerült magunk mögött hagyni a városi élet nyüzsgését és zaját, hogy egy picit csak egymásnak lehessünk. Az elmúlt években meglátogattuk a határ menti Gyulát, tavaly a kovásznai Clermont hotelt, idén pedig Brassópojánára esett a választásunk, ahol a négycsillagos Alpin Resortban szálltunk meg.

Brassó történelmi városrészéből vadregényes hegyi út vezet Brassópojánába. Az út minősége meglepően jó, és ha nem émelyegsz a hajtűkanyarokban, felhőtlenül élvezheted az óvárosra nyíló eszméletlen kilátást. A tiszta, rendezett és modern települést az ország egyik legjelentősebb téli üdülőközpontjaként tartják számon. Helyi szinten minden bizonnyal a téli sportok paradicsoma és a kikapcsolódásra vágyók fellegvára.

A hotel neve: Alpin Resort

Szállás szempontjából nagyon sokáig vacilláltunk. Mindig figyelembe veszünk minden szempontot és csak azután hozzuk meg a döntésünket. Ezen alkalommal a választásunk az Alpin Resortra esett. Mivel ez Brassópojána egyik legnagyobb resortja, zsúfoltságra számítottunk, de valahogy mégsem volt ez annyira szembetűnő. Van ingyenes parkolási lehetőség, de a szálloda horderejéhez képest meglehetősen kicsinek és szűkösnek találtam. Ami viszont pozitívum, hogy a parkolóban van töltési lehetőség az elektromos autók számára. A szálloda lobbyja tágas és elegáns volt (számomra kicsit túlságosan is előkelő), a személyzet pedig nagyon kedves és segítőkész. Mivel kislányunk most kezd el járni, szerettünk volna minél tágasabb szobát, így esett a választásunk a junior lakosztályra, melyhez egy szép kilátás is társult a nyolcadik emeleten. A lakosztály is nagyon elegáns volt, viszont a lobbyval ellentétben, itt az otthonos és a kellemes irányába tolódott el. Barátságos volt, tiszta és szerethető. Különlegességnek számított az elektromos élménykandalló, mely nagymértékben emelte az itt eltöltött esték hangulatát.

Gyermekbarát

Mindig megpróbálunk gyerekbarát szállást keresni, és az Alpin Resort esetében, már a hotel honlapján feltűnt, hogy nagy hangsúlyt fektetnek gyerekvendégeikre. Nekünk a legfontosabb a babaágy volt, ami már be is volt plántálva érkezésünk idejére. Viszont a hotel rendelkezik két játszószobával (egy a kisebb csemetéknek és egy másik a nagyobb gyerekeknek), egy szabaduló szobával (Escape Room), és a szálloda körül található még az Alpin Magic Land is, ahol gyermekek számára szerveznek tevékenységeket, mesefigurákkal téve még izgalmasabbá. Kislányunk rendszeresen jár babaúszásra, így számunkra fontos volt az is, hogy a hotel wellness részlege is valamelyest gyerekbarát legyen: a nagy úszómedence mellett volt még két gyerekmedence is, ahol kedvükre pancsolhattak a kis vízimanók. Továbbá úszási segédeszközök igénybe vételére is volt lehetőség. Az étkezés szempontjából az etetőszék volt számunkra még nagyon fontos, melyet minden alkalommal hoztak is, kérdezés nélkül.

Wellness és Spa

Ha szállodában szállunk meg, általában olyant választunk, amelyik wellnessrészleggel is rendelkezik. Számomra a kettő már elválaszthatatlanul összetartozik. Így egy picit pihenhetünk, lazíthatunk, áldozhatunk a kényeztetés oltárán. Az Alpin Resort nagy előnye, hogy a legtöbb szállodához képest a megszokottnál nagyobb úszómedencével rendelkezik. Ez azt is maga után vonja, hogy sokkal nagyobb a tér, jóval levegősebb és nem olyan nagy a páratartalom. Ami viszont picit zavart, hogy számomra túlságosan is meleg volt odabent. Különlegességnek számított viszont a filmvetítés (ismeretterjesztő filmek), mivel ilyen megoldással eddig még sehol sem találkoztam. A wellnessrészleg rendelkezik még három jakuzzival (kiváló kilátással a nagymedencére), a már említett két gyerekmedencével, egy tágas száraz szaunával és egy gőzkabinnal. Emellett egy spa részleg is van (Vitarium Spa), ahol masszás és egyéb relaxációs terápiák igényelhetőek.

Látnivalók

Brassópojána elsősorban a téli sportok és a túrázás szerelmeseinek ideális, de mivel Brassó megye nagyon sokat fektet a turizmusba, így a környék látnivalóiról sem szabad megfeledkezni. A Keresztényhavasokba felvonóval vagy pedig gyalogosan lehet feljutni, odafent pedig lélegzetelállító kilátás és számos sípálya fogad. A környék látnivalóiból pedig itt van néhány az ismertebbek közül: elsősorban Brassó óvárosa, szívében a Tanács térrel, a Fekete-templommal és a Kapu utcával, a brassói fellegvár és az óvárosból megközelíthető Cenk, ahonnan csodás panoráma nyílik a történelmi óvárosra. Ám a közelben található Barcarozsnyó, ahová könnyedén lejuthatunk Brassópojánából: itt található a barcarozsnyói parasztvár, a barcarozsnyói barlang, ahol koncertelőadásokat is tartanak, valamint a Dínó Park, mely az őslények világába kalauzol, életnagyságú dinoszauruszok társaságában. Barcarozsnyóról pedig Törcsvárra is eljuthatunk, ahol vár ránk a törcsvári vár, a lábánál elterülő mini skanzen, valamint egy kis vásárhangulat, ahol sajtféleségek és húsfinomságok kényeztetik az ínyenceket.

Két csodás napot töltöttünk el Brassópojánán, mindkettőt pihenés, pancsolás és hosszú séták tarkítottak. Húsvéthétfőn azonban minket is haza rendelt a hagyomány. Így reggeli után összecsomagoltunk és magunk mögött hagytuk a friss és üde hegyi levegőt. Mici már várt ránk a mamapanzióban, a lányokra a locsolók, rám pedig az elmaradhatatlan öntözés, hogy a hazai virágok el ne hervadjanak.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Dániel-kastély

A helyszín Olasztelek, Kovászna megye, Barót és Vargyas között, majdhogynem félúton. Márciusi időjáráshoz híven az ég borús volt, de a néha-néha feltámadó szél utat nyitott a napkorong ifjú titánjainak. Amikor leparkoltunk a kastély udvarán, magához ölelt a nyugalom és a delejező csend. Komótosan egy sárga szembogarú, fekete macska ballagott át az udvaron. Bevallom, szinte már zavart. Hiszen a hétköznapok forgatagában, a kisebb neszekből és zajokból felépülő, olykor már elviselhetetlenül hömpölygő hangzavarban, elhisszük, hogy ez a normális, és elfelejtjük, hogy van más, kellemesebb formája is a körülöttünk elterülő világnak. A 17. századi Dániel-kastély Olasztelek központjában található, mégis ahogy átléptük kapuit, minden elcsendesedett és elmaradt mögöttünk a falut átszelő országút forgalmának dübörgő zaja.

Az én szállásom a kis kastélyban volt, ami azért bizonyult tökéletes választásnak, mert ebben az épületben található a konyha, az étterem, a bár, az alagsori Cellarium (Slow Down Spa), valamint egy emeleti, kandallóval ellátott, közösségi tér is (chill zone), mely kimondottan elnyerte a tetszésem. Ahogy beléptünk az épületbe, a régi és az új kohéziója, a rusztikus és a modern elemek izgalmas ötvözete fogadott bennünket. A kastély beltere kimondottan barátságos és színekben gazdag, ami egyébként erőteljesen jellemzi a szobákat is. Az én szállásom a földszinten volt, de mivel sokan érkeztek még, így volt szerencsém több szobába is bekukkantani. A szobákat tényleg az egyediség jellemzi, minden szoba más és más, a maga sajátos módján, igazi boutique hotel. Külön-külön lelke van mindegyiknek és nekem úgy tűnt, hogy domináns színe is, amire az adott szoba alapkoncepciója épült. A szobákban kellemes meleg fogadott, otthonos légkőr, kényelem és elegancia, régi bútorelemek modern fészekaljba ágyazódva, tágas és világos helyiségek, és valóban nem a szürkeség és az egyhangúság dominált, hanem a vidám, színekben gazdag miliő.

Az étterem ablakait a zöldre festett falak és a piros függönyök ellentéte emelte ki. Ez volt az első dolog, ami megragadta tekintetemet, amikor leültünk ebédelni. Szembetűnő volt a kontraszt és valahogy mégis egymás előnyére szolgáltak. De a mutatós csempekályha, a régi gerendák és a díszes faajtók sem kevésbé emelték a helyiség hangulatát. Konyháját a finom ételek és borok ideális párosítása, valamint az esztétikai kiegyensúlyozottság jellemezte. Mindehhez pedig társult egy barátságos és segítőkész személyzet is.

A Cellarium a kastély azon része, ahol a pihenésre vágyó vendégek kizárhatják elméjükből a külvilágot, ellazulhatnak, beszélgethetnek, megtisztulhatnak, regenerálódhatnak, és közben élvezhetik a spa nyújtotta élményvilág sokszínűségét. A Slow Down Spa az épület pincéjében található és annak ellenére, hogy nincs közvetlen kapcsolata a felette lévő szintekkel (vagyis el kell hagyni az épületet ahhoz, hogy lemehessünk a Cellariumba), a spa ideális atmoszférája tökéletesen ellensúlyozta, sőt überelte ezt az apróságot. Arra számítottam, hogy nagyon szűk lesz, levegőtlenség és óriási pára fog uralkodni, ezzel ellentétben egy tágas, igazán kellemes és élvezhető környezet fogadott. A spa nyugtató félhomályában választhatjuk a téglaboltíves, apró kis csempékkel kirakott úszómedencét, a fényekben úszó jakuzzit, a lebegőt, mely a súlytalanság és a zene nyugtató hatásával lazít el, a gőzkabint, a száraz szaunát, a hozzá tartozó hideg vizes dézsát, valamint a Székely Kneippet, mely egy hideg-meleg vizes váltófürdőt takar. Persze ezek mellett még masszázs is igényelhető!

Másnap reggel szamárbőgésre ébredtem. Városon ilyent sem hall minden nap az ember. Ezt követte aztán a fekete macska keserves hangja, mely a reggeliét követelte a kastély konyhájában. Már ekkor fájt a szívem a búcsú pillanatától. Értékes időt tölthettem el itt, pihentető környezetben, kedves emberek társaságban. Amíg a többiek felkeltek, én Kepes Andrást olvastam, majd együtt megreggeliztünk, megkávéztunk és miután elköszöntünk a Dániel-kastélytól, elindultunk túrázni a Vargyas-szorosba, hogy friss levegőt szívjunk, és hogy megmozgassuk az elgémberedett és berozsdázott izmainkat!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.