fbpx

A virágok, a divat és a lélek

Szerző: Csorba-Fekete Eszter •  Fotók: Csorba-Fekete Eszter, Unsplash • 2020. április 20.

Megosztom:

A virágok, a divat és a lélek

1990-ben kiment divatból a kerti virág. Habár ennek konstatálása csak jóval az esemény után következett be, amint az történni szokott, a tény megmásíthatatlanul lebegett a levegőben. Annyira tisztán emlékszem a napra, amikor először láttam csomagolt virágot, hogy legapróbb részleteiben képes lennék leírni, pedig nem lehettem több hét évesnél. Ennyire meghatározó volt számomra az élmény.
Egy szál vörös rózsa volt, átlátszó celofán fóliában, egy óriási piros műanyag masnival átkötve. Egy szál vörös rózsa! Nem ment be a fejembe, hogyan lehet valakinek egy szál virágot vinni ajándékba? Becsomagolva? Ha mi virágot akartunk ajándékozni, hátraszaladtunk a kertbe és vágtunk egy csokorra valót, abból, ami éppen virágzott. És ha nem falun voltunk a nagymamámnál, hanem otthon, a tömbházlakásunkban, akkor leszaladtunk a szomszédba, a Maros parti házak valamelyikéhez, és becsengettünk a házi nénihez, aki elővette a konyhakést, és levágott nekünk egy pár szál rózsát. Aztán szépen újságpapírba csavarta, hogy a tövis ne szúrja meg a kezünket, és mi hazarohantunk vele. Otthon, a konyhaszekrény cérnás fiókjából előkerült valami, ilyen alkalmakra félretett szatén szalag. Csokorba szedtük a virágokat és átkötöttük vele.
Ezelőtt harminc évvel nem hallottunk se környezettudatosságról, se újrahasznosításról, egyszerűen tudtuk, hogy abból kell gazdálkodni, ami kéznél van, és előrelátóan kell bánni azzal, amivel rendelkezünk. Akkor még meg sem álmodta Debra Prinzing a „Slow Flowers”[1] mozgalmat, senki sem promoválta a szezonalitást, a helyi termelést, a vegyszermentes kertészkedést. Mindez nem volt tudatos. Ösztönös volt és a természet diktálta, mi pedig ráhangolódtunk a ritmusára.

[1] Debra Prinzing először 2011-ben használta ezt a kifejezést, a „50 Mile Bouquet” című könyve filozófiájának szemléltetése kapcsán (szezonális, fenntartható, helyileg termesztett virágok) amelyet, jobb híján a már nagyobb momentumnak örvendő SlowFood mozgalomhoz hasonlított, ‘csak virágokkal’, ahogyan ő fejezte ki magát.

A kilencvenes évek elején ajtóstól tört ránk a Nyugat, és mi lelkesedtünk mindenért, ami eddig ismeretlen és elérhetetlen volt. Ez nem merült ki lakberendezés, ruhatár vagy élelmiszer terén, hanem beszivárgott az életünk minden területére. Szégyenné vállt a kerti virág. Lehet, hogy úgy tűnik túl nyersen fogalmazok. Pedig ez tökéletesen fedi a valóságot. Lassanként senki sem mert otthonról hozott virággal felköszönteni valakit, főleg nem hivatalos alkalmakkor, előkelőbb környezetben.
Apám egyike maradt azon kevés embereknek, akik addig vették a ‘sarokról’ a házi rózsát, míg a kert tulajdonosa fel nem adta a termesztést. Aztán a piacról vásárolt. Hazahozni nem volt szégyen a piacról vásárolt, kiskertekben termelt rózsát, a piacról pedig lehetett egy öllel vásárolni, amikor a boltban csak pár szálra futotta. Talán ezeknek a nagy virágcsokroknak a nosztalgiája él bennem. Az illatos, romantikus, hullámos szirmú, bibéit és pollenes porzóit nem szégyellő, élénk rózsáké, amelyekből csak úgy sugárzott az élet, még azután is, hogy levágták őket.
Ralph Waldo Emerson, a transzcendentalista amerikai filozófus és költő, egyszer azt mondta „Earth laughs in flowers”[2], és habár ő ez alatt egy ironikus kacagást értett, én úgy érzem, talán akaratán kívül is ennél sokkal mélyebb tartalmakat ragadott meg vele. A kerti rózsa valóban nevet, a teljes lényével belerázkódik ebbe a nevetésbe. Nem tökéletes látvány, laza szirmai talán kicsit megbarnultak, a levelei foltosak. De ez korántsem kínos neki, mert lüktet benne a lét, szerves része a körforgásának. Számos hasznos rovar táplálékforrása, még akkor is, ha esztétikai szépsége ezt megszenvedi.

[2]‘A föld virágai által kacag.’ Arra utalt, hogy a föld kineveti azokat a gőgös, önhitt embereket akik a föld urainak és tulajdonosainak gondolják magukat, s végül a föld részévé vállnak haláluk után.

A kontrollált környezetben, vegyszeres óvópajzs alatt termesztett rózsa, amely Észak-Afrikából vagy Dél-Amerikából érkezik hozzánk, ezzel szemben daliás alkatával, hosszú, egyenes szárával, tökéletes, szorosan összefonódó szirmaival, sokkal előkelőbb látvány. Az is lehet, hogy több ideig eltart a vázában, és nagy valószínűséggel a szirmai sem hullanak majd az abroszra. Auszteritást és visszafogottságot sugároz. Kacagni egyetlen ilyen rózsát sem láttam, sőt, még mosolyogni sem.
Szerencsére ma már sokan hangoztatják a helyi termelés környezetbarát mivoltát, és a divat is kezd felzárkózni. Olyan befolyásos virágkertészek és mester virágkötők mint Gabriela Salazar vagy Christin Geall  globális szinten megváltoztatták azt, ahogyan a virágokra tekintünk. Tudatos ‘fogyasztókat’ nevelnek, akiket érdekel hol és hogyan lett megtermelve a virág, amelyet az otthonukba helyeznek. Mert a virág átformálja a teret. Ezt ma már tanulmányok is bizonyítják. Képes egy lakást otthonná tenni, javít az ott levők általános hangulatán, kiegyensúlyozottabbá teszi őket.
A nevetés ragályos és gyógyító hatású. Vásároljunk nevető virágokat, hogy örülhessünk annak a lélekfelemelő derűnek, amivel a természet megajándékozott bennünket!

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.