A létezés nem más, mint az elmúlás virágzása

Szerző: Ladó Csaba • Fotók: Ladó Csaba • 2024. január 3

Megosztom:

A létezés nem más, mint az elmúlás virágzása

Nagy János egy egyszerű falusi ember volt, létszükségleti igényeivel, nagyratörő álmok nélkül. Nem volt tanult ember. Taníttatása a családi felmenőkre korlátozódott, és ugyanabban ki is merült. Azonban talpig becsületes ember volt, aki saját hibái által járta ki az élet iskoláját. Egy egyszerű falusi férfi, a lét erényeivel felruházva. Két tűz lobogott benne, az egyik a mellkasában dobogó szívet táplálta, a másik az izmaiban dagadó erőt. Keménykötésű, magas férfi volt. Éles vonásai kemény arcot faragtak neki. Tartottak is tőle az emberek, bár aki igazán ismerte, tudta róla, hogy kenyérre lehetne kenni. Már jócskán túl járt a negyvenen, de szikár külseje nem árult el erről semmit, egyedül mézbarna bozontja szült itt-ott őszbe forduló hajszálakat.
János a mezőről ment hazafelé a lemenő nap aranyló fényében. A fanyelű vasvillát vállára vetette, feltűrt ingujjakkal, izzadt, poros arccal, megviselt, imitt-amott kopott farmernadrágban igyekezett a falu felé. Súlyos léptei alatt jajgatott a színét vesztett, már jócskán elnyűtt félcipő talpa. Valamikor régen a bálban ropta a táncot vele, most már csak az ösvény fullasztó porát nyeli magába, reményvesztetten. Bodri, a hűséges házőrző, loholt a nyomában.
Nem szokott sietni János, de ma mégis ezt tette. Furcsa mód várta, hogy minél hamarább hazaérjen. A mezőről látta a völgyben pihenő házakat, a füstöt eregető kéményeket és a kertek lábánál csaholó kutyákat. Ez volt számára az élet, a világ, a minden és ugyanakkor semmi több. Nem is nagyon vágyódott a falu határán túlra, itt volt az élete. Talán félt volna, hogy mi vár rá odakint? Meglehet. De János egy egyszerű ember volt, örült annak, amije van, nem vágyott különlegességekre. Ismerte gyökereit, szerette családját, és azt is tudta, hogy hogyan fogja magával ragadni a gyors röptű halál. A falu boszorkánya elmondta neki. De egyébként nem volt ez titok, mindenki tudta, hogy hogyan fog meghalni, ahogy ő is tudta sorstársai történetét. Hisz nem volt nagy a falu, a völgy sem, és hogy a körülöttük lévő világ mekkora és meddig terjed, az senkit nem érdekelt és így számukra nem is volt egyáltalán jelentősége.
János tudta, hogy a villám fog rá lesújtani, a mezőről hazajövet. Egy nyári napon, amikor a viharfelhők összecsapnak a feje felett. Pontosan akkor, amikor delet üt az óra és miután befejezte az ötödik szénaboglyát az apjától örökölt picinyke földön, szájában a reggeli sós szalonna és a gyomorszorító szilvapálinka okozta összhatással, amikor utoléri a végzet. A falu boszorkánya nagyon pontosan megjósolta mindezt. János hithű keresztény volt és templomba járó ember. A falu egyetlen templomába járt, minden vasárnap délben, ahol megkeresztelték, ahol fogadalmat tett feleségének Isten színe előtt, ahol gyermekeit keresztelték és ahol unokáit is megfogják, de életének mégis szerves részét képezték a babonák. A vallás és a miszticizmus határmezsgyéjén lavírozott. De a boszorkány mégis csak sokat tudott, és ezt miden falubeli elismerte. Hiszen ismerte fogantatásának napját a csűrben, születését a kert tövében, és sok más egyebet is, amire nem igazán volt büszke.
Tisztán emlékezett a napra, amikor elment az öregasszony kunyhójába, mely a Fenyvesoldalon volt, szemben a Mezősséggel, a falu mögött, a völgy másik oldalán. Az öregasszony egy töpörödött, áporodott szagú vénség volt, bibircsókkal az orra hegyén. Bal szemére vak volt, jobb lábára sánta. De amit főzetei és füstölőinek kábulatba ejtő miazmái súgtak neki, nem volt egyéb, mint a színtiszta igazság. Sokan azt mondták, hogy nem is ember és az erdő szellemei közül való. Mások magát az ördögöt látták benne. Jánosnak mindez már nagyon távolinak tűnt, még a nagy árvíz előtt volt, amikor elvitte az egész falut az áradás. A gondolat hatására picit megszaporázta lépteit, bár ő sem tudta, hogy miért. Talán arra gondolt, hogy a vízözön, amit nem tudott előre a boszorkány, az ő sorsát is aláássa.
Amikor beért a faluba, úgy látta, hogy mindenki siet valahová, de valamiért nem volt furcsa ez neki. A szürke ábrázatú házak között a csonka templomtorony ragadta el tekintetét. Tisztán emlékezett rá, hogy hogyan menekültek az emberek a toronyba, a mindent elsodró, hatalmas víz elől. De a természet győzedelmeskedett és magával rántotta a tornyot, a templomot, de még a templom egerét is, és a falu minden lelkét macskástól, kutyástól és még a holtakat is felrázta álmukból a temetőben, úgy kapta ki a szemfedél alól őket. Sírva, jajgatva vitte őket a víz, panaszukat messze vitte a szél. Ahogy ment a főutcán, ismerős arcokat látott, de mind elfordultak. Sőt, most vette észre, hogy a kutya is elpártolt tőle. Körülnézett, nem látta sehol. A falubeliek megállíthatatlanul siettek, mondhatni suhantak el mellette, nem törődve azzal, hogy beázik cipőjük az út kövei között csordogáló vízben. Vajon miért vérzik a falu szíve, ha nem is esett ma az eső? Jánost kirázta a hideg. Fázott. De hiszen Ő sohasem fázik. Talán legutoljára gyerekkorában, amikor egy elveszett jószágot keresett, mezítláb a hólepte tájban. Az égre nézett, felhők tornyosultak körbe-körbe. De gondolatait megint valami egyéb terelte el. Egy házra tévedt a tekintete, mögötte hatalmas csűrrel. Mindössze egyszer járt benne, az éjszaka sötétjében, amikor leendő feleségét és apósa egyetlen szalmakalapját megszöktette. A ház hirtelen eltűnt. Hová lett? Összekapta a szemöldökét. Miért is volt fontos számára ez a ház? Ahogy a ház, úgy suhant el fejéből az emléke is. A kutya viszont visszatért, soványan, mintha a halál sétáltatta volna láncra vert csontjait. Az iskola mellett haladtak el, ahová ő maga, de saját gyermekei is jártak. Bodri ugatott, de hogy mit, János nem értette.
Amire hazaértek, teljesen elsötétült az ég. Hófelhők szőttek fojtogató dunyhát a falu fölött. Nyomasztó, szürke árnyak kúsztak, eltorzult arcuk ismerős volt. Fagyos borzongás lett úrrá rajta, amikor elkezdett hullni a sokat sejtető hó. Nyár volt. De Jánosnak mégis úgy tűnt, hogy az özönvíz óta ez gyakran megesett. A ház, amelyikben élt, az otthona, mely családi légkörtől volt meleg, elhagyatott volt és rémisztő. Kietlen lett az egész utca. Eltűntek az emberek. Sőt, házak tűntek el. Vagy csak úgy vélte? Emlékezete űz furcsa játékot vele? Furcsa érzés lett úrrá rajta, megkörnyékezte egy rossz ómen előszele. Belépett az ajtón. Felesége állt az árnyakban kavargó sötét szoba közepén. Várta már nagyon. Pislákoló gyertya lángját dédelgette aszott kezei között. János hozzá lépett és azt kérdezte, hogy Erzsi, miért van ilyen sötét és hideg a házban, alszanak már a gyerekek? Ahogy ez kimondta, két apróság termett anyjuk mellett. Fogták egymás kezét, dideregtek. Arcuk alig látszott, tekintetük fénye sötétségbe veszett. Görcsösen kapaszkodtak egymásba és anyjuk rojtos szoknyájába. Erzsi, mint aki most kapott csak észbe, rohant, hogy a kályhába tüzet rakjon, maga után vonszolva a vizes szoknyájába kapaszkodó Erzsikét, szegényke kisöccsével. Jeges víz csordogált lábuk alatt, jégvirágot rajzolt a hideg sápadt arcukra. És ahogy Erzsi kinyitotta a kályha ajtaját, a gyertya lángját kikapta a szél a kéményen, ahogy vele együtt Erzsit és a két gyermeket is. János az utolsó pillanatban kapta el Jánoska cipőfűzőjét, aki Erzsike lyukas harisnyájába kapaszkodott, így mindannyian, János is, meg a soványka Bodri is, aki gazdája kopott félcipőjébe kapaszkodott, még meglévő fogaival, kirepültek a téglafalú kémény szűk járatain a rég elköltözött füst nyomát követve.
János nem merte kinyitni a szemeit. Csak miután messze a magasba jártak, győzte le a kíváncsiság. Látta maga alatt a házat, de nem olyan volt, mint régen. Magába roskadt, nem volt benne élet. Lelki szemei előtt látta az otthont a romok örvénylő gyűrűjében. János azt vette észre, hogy elfelejtett levegőt venni és a félelemtől sem zakatol már a szíve. Olyan volt, mintha megnyugodott volna, de ez az érzés mégis sokkal több volt ennél. Maga volt a végtelen. Ahogy egyre inkább távolodtak a légben, János megértette, hogy a boszorkány szavai beteljesedtek, és éppen haza igyekezett, amikor a halál érte. De mindez még a nagy víz előtt volt, amit nem élt túl a faluból egy árva lélek sem. Ebben a felismerésben mégis megnyugvásra talált. Elöntötte lelkét a béke. Bolyongó lelke még időben hazatalált és családjával együtt szállhat most már az örök végtelenbe.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ