27 jún A Duna-delta bűvöletében
A Duna-delta bűvöletében
Dél körül hajóztunk ki Simionnal. A motorcsónak csendesen dorombolt és egyre jobban elmaradt mögöttünk az Egreta udvara és annak csatornára hajló fűzfái. Foxi és a többi kutya, farkát csóválva nézett utánunk a partról, aztán lassan elnyelt bennünket a vadon, hevesen égő, zöld lángjaival.
Hosszas győzködés és rábeszélés után, ketten indultunk útnak, Simion és Én, az ő ütött-kopott motorcsónakjában. Éreztem némi neheztelést a részéről, de kitartottam elhatározásom mellett, hisz én magam sem szerettem volna úgy elhagyni ezt a különleges helyet, hogy ne lépjek át a vadon kapuin. A környéken nem volt már olyan opcionális hajókirándulás, ahová csatlakozhattam volna, így egyetlen lehetőség maradt csak, ha egyedül megyek. A privát utazásnak megvan a maga ára, ami enyhén szólva sem kevés, viszont olyan előnyökkel jár, melyek tudatában hajlandó voltam egy nagyobb összeget kifizetni. Egy privát kirándulás során az élmény sokkal magával ragadóbb, személyesebb, természetközelibb, izgalmasabb és természetesen a tömegturizmus nemkívánatos hatásaitól is mentes.
Simiont már ismertem, hisz ő hozott be minket Uzlinára. Magában morgolódó, csapzott hajú, középkorú férfi volt, tipikus, ha kérdezzük, csak akkor felel, csónakban született halászember. Ha első látásra kicsit taszító is volt a modora, hamar rá jöttem, hogy egy barátságos és őszinte szív lakozik benne. A lápvidék embere, Murighiolban él. Lelkendeztem neki, hogy mennyire szép itt minden, de ő csak legyintett, majd elkezdett mesélni. Tőle tudok az uzlinai halászfaluról, Ceaușescu protokoll épületeiről, a fellángoló turizmusról. Egész más volt régen, mondta Simion, sokkal vadabb, sokkal szebb volt. Mostmár behálóz mindent az emberi tevékenység, beszennyez mindent az ökológiai lábnyoma. Saját elképzeléseink megvalósításáért képesek vagyunk falvakat elárasztani és gyorsforgalmi, vízi utakat vágni a delta érintetlen világába, egy pillanatig sem gondolva az élővilágra. És miközben robogunk a motorcsónakkal az egyik szélesebb csatornán, arra gondolok, hogy literszámra égessük most is az üzemanyagot. Létezik, hogy még mindig nem vagyunk tetteink következményeinek tudatában, vagy egyszerűen csak nem akarunk tudomást venni róla? Majd a természet megoldja, hisz a természet mindig utat tör magának, nem igaz? De meddig? Az út során, Simion beszélt arról is, hogy milyen sok a környéken a török elnevezés. Murighiol is az, és meg is kérdezte kíváncsian, tudom-e, hogy mi a román neve a településnek? Természetesen nem tudtam, a válasz Lacul violet.
Uzlina gyakorlatilag a delta közepén fekszik. A közlekedés szempontjából fontos csomópont, hisz itt halad át az a vízi autósztráda, mely a Sulinát a Szentgyörgy ággal összeköti. Így pont amennyire elszigeteltnek tűnik, furcsa mód ugyanolyan forgalmas hely is. A körülötte lévő tavakat indultunk el felfedezni, név szerint a következőket: Uzlina, Durnoliatca, Isăccel és Isac. Mindentől távol, motorcsónakban egy idegen emberrel, valahol a delta közepén, szorongással és aggodalommal tölthetett volna el, én valahogy mégis inkább izgatott voltam, hajtott a kalandvágy, páratlan lehetőségként fogtam fel az egészet. És az is volt: egy életre szóló élmény, miközben értékes tapasztalatokkal gazdagodtam. Úgy gondolom, ahhoz, hogy igazán átérezhessük a bioszféra felbecsülhetetlen értékét és sebezhetőségét, ott kell lennünk, éreznünk kell az érintését, látnunk kell a rezervátum felettébb változatos növény és állatvilágát. Ekkor szembesülünk csak igazán azzal, hogy milyen veszteség érhet bennünket a fajok sérülésével vagy éppen kihalásával. Otthon a fotelből is védhetjük a természetet, de az igazi mellbecsapás akkor ér, amikor saját szemünkkel tapasztalhatjuk, hogy mit veszíthetünk el.
Miközben szlalomoztunk a tavak és az azokat összekötő kis csatornák között, számos madárfajt sikerült megfigyelni és lefotózni, többek között kis és nagy kormoránt, számtalan vadkacsát, íbiszt, büszke hattyút kicsinyével és nagy kócsagot, ahogy körültekintően lépkedett kecses lábaival. De utunkat mégis csak a tavakon pihenő többszáz pelikán tette felejthetetlenné. Első látásra, kicsit idomtalan, borzos, aránytalanul nagy csőrrel rendelkező madaraknak látszanak, viszont amikor hatalmas szárnyaikkal felemelkednek, rút kiskacsákból az ég hullámain kecsesen úszó égi jelenésekké manifesztálódnak. Ilyen közelről látni őket, igazán csodálatos és örökre maradandó élmény.
Simionnal a kormorán problémáról is beszéltünk. Egy uniós rendelet szerint, minden vadon élő madár védelem alatt áll, így a kormorán is. A kormoránról elsősorban azt kell tudni, hogy nagyon invazív, kártékony és a világ majdnem minden táján elterjedt madárfaj. A kilövési tilalom miatt, a Duna-delta területén hihetetlenül elszaporodott. Mivel egy kormorán napi 500 g halat fogyaszt el, elképzelni is nehéz, hogy ez milyen hatással van a halállományra és a haltenyészetre. Továbbá a székletük annyira savas, hogy a növényzetet is nagymértékben károsítják. A kormorán probléma részben megoldódni látszik, hiszen a nagy kormorán jelenleg vadászható, bár húsa nem ehető, így inkább hasonlít egy barbár mészárlásra, mintsem igazi megoldásra, viszont ez azt is maga után vonja, hogy fennáll a veszély a kis kormoránnal való összetévesztésre, ami továbbra is egy védett faj a deltában. A probléma inkább az, hogy folyton folyvást beleavatkozunk a természet dolgaiba. Hagynunk kellene, hogy a természet alakulása döntse el, melyik faj ítéltetett kihalásra és melyik világuralomra. Azzal, hogy védelem alá helyezték a kormoránokat, csak bele szóltak egy nagyobb tervbe, melynek hatására felborult az egyensúly és többet ártottunk, mint amennyit nyertünk vele. Simion a kormorán problémára egy egyszerű mondattal válaszolt: a világ minden tájának megvannak a maga ragadozói, van ahol a krokodil, van ahol egyéb, de mindig megvolt a helyi lakosság módszere az egyensúly fenntartására, nem lett volna szükség ekkora mértékű beavatkozásra. Régen a kormorán fészkeket leverték, így próbálták felvenni a harcot a kártékony madarak elszaporodásával. A kormorán szempontjából ez is kegyetlenség, de valamiért mégis humánusabb módszer, mint a lövöldözés.
A pelikánok égi tánca és békét sugárzó himbálózásuk a tavak tükörsima felületén, valami megfoghatatlan tisztasággal töltötte el szívemet. Megnyugtató volt nézni őket. Ha csak kevés időre is, de sikerült a külvilág ügyes-bajos dolgairól megfeledkezni. Csak a felbúgó motorcsónak dorombolása tudott kitérített a Duna-delta bűvöletéből. Simion visszakanyarodott Uzlina felé és lassan a pelikánok népes társasága is elmaradozott mögöttünk. Sokáig néztem utánuk, míg végül csak egy szikrázó fehér folt maradt belőlük a horizonton.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.