Kulcsos gyerekek

Emlékszel még, hogyan tekintettél gyerekként a saját jövődre? Egy keletről induló, képzeletbeli egyenesen haladtál előre, amelynek az origója értelemszerűen a születésed pillanata volt. Aztán hét év után jobbra fordultál és haladtál tovább északnak még nyolc évet. Majd ismét jobbra fordultál, keletnek tartottál négy évig, majd jobbra kanyar és délre haladva elütötted a harmincat, ahol végre balra fordulhattál és onnan már egyenesen előre haladt az utad, keletre.

Bizonyos szakaszok annyira távolinak tűntek, de most ha visszatekintesz, ugyanaz vagy mint sok szakasszal ezelőtt. „Azt gondoltam, más leszek” — gondolod magadban, főleg amikor az egyenes szakaszhoz értél. A szüleid tartózkodtak azon a szakaszon, amikor megszületett a fejedben ez a kép és azt hitted, akkor leszel igazán felnőtt, amikor te is odaérsz. És hogy a felnőtté válás jelentős mennyiségű szabad akarattal jár, ezt is gondoltad. Most meg röhögsz magadon, hogy tényleg ezt gondoltad és mekkorát tévedtél. Pedig lehet, hogy nem tévedtél, csak azt hiszed, hogy mégis, mert annyi minden kavarog a fejedben és csorog át a lelkedbe, összebogozva a kellemes mindennapjaid langy fonalait, hogy lehetetlen lenne ilyen rövid idő alatt kibogozni mindezt. Inkább azt mesélem tovább, ahogy felnőttél, jó?

A posztkommunista világban nem volt túl nehéz gyereknek lenni, két szabálynak kellett eleget tenni: nem szabadott a Felnőtteket zavarni és úgy kellett viselkedni, ahogy azt tőlünk elvárták a Felnőttek. Nem feltétlenül csak a szüleink és nagyszüleink, hanem a szomszéd, a tanító, a boltos, a kapus vagy bárki, aki már Felnőtt volt, hiszen akkoriban mindenki fel volt ruházva az összes gyerek és kiskamasz nevelésének jogával. Megszólítottak az utcán, ha hógolyóztunk, mert nem tartottuk tiszteletben a negyedóránként arra guruló autók sofőrjeit.

Megvertek, ha kosarazás után, jobb lehetőség hiányában beszaladtunk a szemközti bár fürdőjébe egy pofa vízért. Elküldtek bevásárolni a tanító néninek, míg a többiek a leckét tanulták, aztán otthon meg magyarázkodhattunk, hogy miért vagyunk lemaradva a tananyaggal. Részegen rohant utánunk a szomszéd, agyon ütéssel fenyegetve, mert a fia fejbe kólintott egy vas rángával és merészeltünk szólni a szüleinknek az esetről. Szóval mindenkinek meg kellett felelnünk, annak ellenére, hogy fogalmunk sem volt a konkrét elvárásokról. Ezért, ha Felnőttet láttunk a láthatáron, inkább megalázkodtunk, lehajtottuk a fejünket is, hogy lássa, ő a főnök a grundon, nem mi, kis pisisek. Állati ösztön ez az embereknél. Kontrollban szeretnek lenni, követelik a tiszteletet és a respektet.

Ugyanakkor a tekintélyelvű nevelést nem volt ahogy küszöbön hagyni a kilencvenes években: akkor lettél csak igazán felelőtlen szülő, ha nem fenyítetted meg a vásott kölyköt, ha a sztenderdek szerint rossz volt. Ha nem öltözött időben fel, ha hisztirohama volt, ha valamire nem gondolt előre és nem látta át a következményeit, már totyogó korában. A megértés bár megtörtént a négy fal között, továbbra is rettegtél a szomszédoktól és ha valaki cammogott lefelé a lépcsőházban, amikor útnak indultál volna, inkább megvártad míg elhalad, csak utána merészkedtél ki a lakás biztonságából. Azt lehet mondani, hogy tudtad, mi a tisztelet, ami nyilván egy eufemizmus arra, hogy palástolt félelemben éltél és alig vártad, hogy végre te is Felnőtt legyél, amikor aztán igazán azt csinálhatsz, amit csak akarsz, a jóérzés és a legalitás határain belül, persze. Ezért is követted olyan nagy odafigyeléssel a helyed azon a bizonyos vonalon és vártad bizakodva, mikor jön el az úgynevezett felszabadulás ideje.

Az egyenletbe azonban nem számoltad bele a világ változásait, te balga gyermek. Nem gondoltad, hogy az élet, mint olyan, nem lineáris, de még csak nem is leírható geometriailag és a megfelelés kényszere alól nincs számodra kiút. A megszokott rutinokat, amelyekben már sikerült tapasztalati úton kideríteni, hogy mit szabad és mit nem, ahol már tudtad, mikor milyen szerepet kell magadra öltened, kiegészítették a digitális társadalomba való beilleszkedés szabályai, a munkaerőpiac követelményei, a felismerés, hogy bármennyire „nyomtad a padot” és „bújtad a könyvet”, magadra véve a stréber gúnynevet, nem vagy elég és soha nem is leszel.

Annak idején kötelező kritérium volt, hogy elit iskolába járj, jól tanulj, mindenből cum laude legyél. Ezzel érdemelted ki a szeretetet, amire annyira éheztél, bár sosem vallottad be senkinek. Most meg ott állsz üres kézzel és senkinek nem kellesz. Amit tanultál még csak nem is érinti azt, ahogyan a szakmádat űznöd kellene. Mindenki egyetemet végzett, mert az egyetemi diploma kapcsán a szüleink számára egy meleg iroda képe sejlett fel, ahol jól öltözött hölgyek és urak nevetnek egymásra kávézás közben és vaskos bankókat kapnak ezért, egy csodálatos épületben, ahol csak a megjelenés a fontos. Két-három diplomával a hónod alatt várod, hogy akkor most már végre azt csinálhatok, amit akarok.

De nem, még nem, mert ha alkalmazott vagy, „felkopik az állad”, „az államhoz csak szerencsével lehet bekerülni”, szóval egyetlen út a saját vállalkozás, amibe „majd bele fogsz dögleni, átejtenek, kiszúrnak veled és üres kézzel maradsz, ráadásul cseppnyi időd sem marad a családodra, más fogja nevelni a gyerekeid, akik téged nem apának fognak szólítani, hanem a keresztneveden, például Izidornak vagy Alfrédnak és akiket nem mellékesen rettenetesen elhalmozol ajándékokkal, ezzel próbálva pótolni a hiányod”. „Lehet mégiscsak ács kellett volna legyél, fiam” — jelenti ki apád és egy nagyot húz a söréből a családi ebéden. „Szerettél dolgozni a fával. És most tudod mennyit keresnek az ácsok? Rengeteget! Két évre előre le vannak fedve megrendeléssel. De most, így huszonhét után már nehéz újrakezdeni, ugye?” Tisztelettudóan bólogatsz, befejezed az ételt, amivel anyád annyit dolgozott, megköszönöd szépen a részed és visszamész World of Warcraftozni a pincelakásukba, ahova befogadtak, a második mesterid után, amíg végre talpra állsz.

Vagy a családi ebédnél mondja, amit körbezsong már két gyerek, ezért csak fél füllel hallod, annyira leköt, ahogy a gyerek a csillárra pöcköli a mákos tésztát, hogy „emlékszel arra a semmirekellő suhancra, az ötös lépcsőházból? Az a lókötő, amelyik kibukott negyedikben, aztán alig tudták bekönyörögni a szülei a kisegítő iskolába. Tudod mekkora házat húzott fel a dombon? Na az jó sokra vitte”. Azt gondoltad eddig, hogy te is sokra vitted, elvégezted az ország legjobb egyetemét, van családod, lakásod, saját kereseted, amiből szűken-szárán, de megéltek, és a feleséged is egy ügyes, szemrevaló asszony. Tévedsz! Nem vitted semmire, mert egyetemi diplomával többet kellene keresned, a fehérnéped belekotyog mindenbe, őt sem tanítottad meg rendesen, nem beszélve a szemtelen gyermekeidről — gondolod, hogy gondolja apád. És valójában ezt is gondolja, de már túl sokat ivott az olcsó borból és inkább nem mond semmit. Anyuka amúgy is már párszor emelt szemöldökkel és kidülledt szemekkel szorította rá a száját, ami annyit jelent, hogy maradj csendben, te vén szatyor.

De tételezzük fel, hogy minden zökkenőmentesen zajlott, ami a munkafronton való elhelyezkedésedet illeti, rátermettséged, jó a problémamegoldó és alkalmazkodó képességednek köszönhetően. És bár nem emlékszel pontosan, hogyan is kapcsolódik a napi munkarutinodhoz a LaPlace-Poisson egyenlet kifejtése, de azt biztosan tudod, hogy valóban azon a helyen vagy, amiért eddig tanultál. Ebben az esetben, ugyanazon a családi ebéden a következők hangzanak el: „Szerencséd volt. Bezzeg az én időmben, kihelyeztek valahova és nem volt fűtés sem. Száz kilométerekre voltunk a családtól, reggel ötkor keltünk, ingáztunk egy órát a motorina szagú buszon és úgyis jó volt. De ti, el vagytok kényelmesedve, semmit nem tudtok az életről.”

Ott állsz tehát, még mindig a szüleid és más valódi Felnőttek elismerését szomjazva, harminc felett sem ismerve meg, hogy „mi az élet”. És bár délcegen küzdesz a mindennapjaiddal és sikeresnek könyveled el a heteket, nem érzed magad szabadnak. Továbbra is lezárt szárnyakkal sétálsz, reménykedve abban, hogy majd a szülővé válás módosít valamicskét a státuszodon. Felkészülsz rá, betervezed, kiszámolod vagy ha netán mégsem, akkor utánaolvasol minden forrásból, egyeztetsz a neonatológussal, gyerekorvossal, pszichológussal, workshopokra jársz, tanácsadást veszel igénybe, hogy legalább ezen a fronton tudj teljesíteni, mert itt megvan az az induló előnyöd, hogy a gyereked téged szeret a legjobban és ebből már sokkal egyszerűbb építkezni.

Nem akarod tovább vinni a tekintélyelvű nevelést, ezért tanulsz, ezért vagy készenlétben, ezért vagy jelen. A gyerekkel szemben nincsenek elvárásaid, mert nem akarod elnyomni a személyiségét, nem bünteted, nem nézel rá csúnyán és nem is kiabálsz, csak három szobával arrébb egy kijelölt párnába, ha érzed, hogy szétpattannak az idegszálaid. Figyeled a növekedését, sőt még azt is végignézed, hogy hogyan szopik két órán keresztül, igény szerint, mert ha közben egyebet csinálsz, rosszanya vagy. Kizárólag természetes anyagokból készült játékokat keresel neki (miközben alszik), szigorúan biogazdaságból származó hozzávalókból készült főtt étellel kínálod csak (anélkül, hogy erőltetnéd), hordozod, lumbágós derékkal is, szoptatod, szoptatod, szoptatod, mert a laktációs tanácsadó is megmondta, ez a legfontosabb.

Ámulattal figyeled, hogy a jóakaratod hogyan fordult ellened és nem mersz tenni semmit, mert ha megmagyarázod a gyereknek, hogy mik az élet szabályai, rád szólnak: „de hiszen csak gyerek, miért bántod annyit?”, ha megvárod, hogy ordibálja ki magát, vagy teljesíted az akaratát a nyugalom kedvéért, rád szólnak: „Fiam, így nem lehet gyereket nevelni!”

Ott állsz tehát két generáció között, a szüleid és a gyerekeid szorítása alatt és nem tudod pontosan behatárolni, hogy szülőként nem állod meg a helyed vagy gyerekként sem. Csak azt tudod, hogy két irányból érkezik a mindennapi nyomás irányodba és teljesítened kell, méghozzá kimagaslóan. Szülőként is, gyerekként is egyaránt, elviselve a múlt elavult és mételyes elvárásait és a jövő bizonytalanságát.

De felülemelkedsz mindezen, új kiutat találsz a kétirányú nyomás alól és felfelé kezdesz terjeszkedni, mint egy satuba szorított ág, ami tovább akar élni, tovább akar nőni. Új támaszpontokat keresel, új lehetőségeket, váltasz, alkalmazkodsz, újratervezel, az értékrendedhez hűen, felelősségteljesen. Mindig felelősségteljesen. Mert ha egy dolgot tudunk mi, az Y generáció tagjai, az a felelősségvállalás. Mindenért, amit teszünk. És nem véletlen ez az felelősségtudat, mint ahogy az sem véletlen, hogy betartod a szabályokat, hogy tiszteletben tartasz másokat, hogy nem tolongsz, hogy odafigyelsz a környezetedre, hogy szelektíven gyűjtöd a szemetet, hogy tömegközlekedsz vagy bringázol, hogy leülsz legózni a gyerekkel, még ha iszonyatosan sok dolgod is van, hogy megvigasztalod szidás helyett, hogy önkénteskedsz a közösségért, hogy felvállalod a véleményed, még akkor is, ha mások számára ez kellemetlen, hogy ismered a jogaidat és számom is kéred azokat, hogy kivonulsz az utcára, ha úgy kéri a közjó és hogy mélyebb értelmet keresel az ittlétednek.

Ez a fajta felelősségtudat abban a pillanatban született meg benned, amikor egy ködös reggelen apád a nyakadba akasztotta a barna cipőfűzőn lógó házkulcsot (igen, ugyanaz az apád, akiről úgy gondolod, hogy úgy gondolja, hogy nem vitted semmire, hogy nem tudod mi az élet vagy hogy szerencséd volt). És ezzel a kulccsal nem csak a ház egyik őre lettél, de megbízható és felelősségtudatos is egyszerre. Akkoriban nem érezted, hogy mit is adtak a szüleid ezzel a kulccsal, csak arra gondoltál, hogy tudsz még „Hé, Arnoldot” nézni a Nickelodeonon vagy N&D-re táncolni az Atomic TV előtt, amíg hazaérnek a szüleid. De most, ha belegondolsz, hogy a házatokért, lakásotokért, egy egész család teljes életéért voltál felelős, hét évesen, akkor megérted, hogy miért is vagy most is az, aki, és miért érzed a válladon a világ összes baját. Nem teherként, hanem megoldásra váró feladatként.

Kulcsos gyerekek vagyunk mi mind, akik a jelenben egy szendvics-generációhoz hasonlítunk leginkább. De eljön az a nap, amikor a tudatosságunknak megérik a gyümölcse, amikor végre hátranézünk és észrevesszük, hogy minden, amit tettünk az utunk mentén, arannyá változott. Mint az a kulcs, ami a nyakunkban lógott.